Fellángolások és hosszú távú szerelmeim

Két éve vettünk új lakást, és csak nagyon lassan tudtuk elkezdeni a fölújításokat. Az ingatlanárak elég magasak lettek az utóbbi időben, szóval a gatyánk is ráment arra, hogy megvegyük ezt a párszobás kis lakást a központ közelében, bútorozatlanul, foszladozó tapétával, némiképp lelakottan.

Még kamasz fiaimat is el kellett küldenem dolgozni részmunkaidőbe, különben nem tudtuk volna fizetni a számlákat.

Az első fizetésünkből meg tudtuk venni a legszükségesebb és hiányzó dolgokat: tűzhelyet, mosógépet, ágyakat. Néhány dolgot áthoztunk a régi lakásunkból, kávéfőzőre meg mikrohullámú sütőre például nem kellett beruházni.

Azt gondoltam, hogy a kedvenc részem a hálószoba berendezése lesz, mert kinéztem egy hatalmas, tükrös szekrényt. Azt hittem, ez az elhúzható ajtós, gardróbra emlékeztető berendezés a tökéletes középpontja lesz a lakásunknak. Szinte hálásan pakoltam bele a ruháimat, még vasalni is megszerettem a szekrény miatt.

Különleges tükör volt benne, kézzel hajlították. Egészen beleszerettem, férjem nem is értette a nagy rajongásomat.

Aztán elmentünk együtt, családostul bevásárolni, már csak a konyha berendezése volt hiányos. Szükség volt még egy új evőeszközkészletre, és szerettük volna lecserélni a régi házunkból maradt konyhabútorunkat is. Előtte olvasgattam a neten, ötleteket gyűjtöttem, találtam is egy jó oldalt, ahol leírták, milyen szempontok alapján kell berendezni az ideális konyhát.

Az üzletben órákig nézelődtünk, és éppen amikor feladtuk volna, pillantottam meg az épület egyik sarkába állított berendezést. A bútorlapja éppen olyan mintázattal rendelkezett, mint az ebédlőnkbe beállított asztalé, márványos fénye volt.

Na, ez a konyhabútor olyan elemi ösztönnel rántotta magához a ragaszkodásom, hogy még a férjem iránt érzett szeretetemben is elbizonytalanodtam a láttán. Végigsimítottam a kezemmel, szinte becézték az ujjaim a felületét. Elképzeltem kedves, takaros konyhánkban, hogy milyen szépen elférne benne minden munkaeszköz, lábasok és bögrék, merőkanalak és villák… Leendő konyhabútoromnak négy ajtaja volt, kihúzható fiókjai, hozzá illő felsőpolcokkal. Nagyon szép volt, pont beleillett az otthoni térbe, és stílusában is passzolt a lakásunkhoz, ráadásul a méretei is pont megfelelőek voltak.

Eldöntöttem, hogy nekem ez a bútorzat kell, soha nem lesz nagyobb szükségem rá. Amikor öregebb leszek, a menyem majd főz rám, meg amúgy is szeretni fognak a környékbeli étkezdékben, a megmaradt, de érintetlen ételeket félreteszik majd nekem. Most van szükségem jó konyhabútorra, hogy tudjak finom ebédeket készíteni, laktató vacsikat főzni a gyerekeknek!

Később maximum az unokák fognak főzőcskézni, sütögetni: palacsintát, rántottát, egyszerűbb leveseket. De persze ez is csak erősítette a benyomásomat, hiszen azért is fontos a jó konyhabútor, hogy a jövendőbeli unokák biztonságban legyenek majd a későbbiekben. Ne szakadjon rájuk az evőeszközös polc, mi lenne, ha a tündéri, szőke, göndör fürtös Lilikére, Ádám fiunk leendő lányára rázuhanna a késtartó? (így próbáltam győzködni férjemet, de ezen a ponton kamaszfiaimat veszítettem el). Mehetnénk akkor kórházba, sürgősségire, össze kéne varrni a kicsi ujjacskákat, mert jobb esetben a kezét sértené föl ugye…

Néhány hónapig gyűjtögettem, hogy összejöjjön rá a pénz, de végül meg tudtam venni. Elképesztő örömet éreztem, talán nagyobbat, mint a kézzel hajlított tükrös szekrényem esetében. A férjem persze végigkáromkodta a szállítást és az összeszerelést is, de utána cirógattam egy kicsit, szóval meg tudott nyugodni. Meg hát látta rajtam a transzcendens örömöt.

Úgy döntöttünk, hogy konyhabútoromnak egy partival adjuk meg a tiszteletet; közeli barátainkat hívtuk meg vacsorázni. Igen sokat gondolkodtam azon, hogy mivel vendégeljem meg őket, végül az őzgerincet választottam savanyúsággal főételnek. Sütinek sajttortát készítettem, előételnek pedig a gyümölcssalátát választottam.

Az elkészítésük közben rájöttem, hogy ilyen csodás körülmények között még főzni is sokkal jobban szeretek, és az étel is jóval finomabbra sikerült, mint általában. Kamaszfiaim is megdicsértek, azt mondták, tizenöt évnyi próbálkozás után végre főztem nekik valami ehetőt.

A szümposzion tehát nagyon jól sikerült, mindenki remekül mulatott, barátaink bendőjét is sikerült jól megtömni. Persze az esemény előtt megfenyegettem őket, hogyha meglátom, hogy akár nekitámaszkodnak a konyhabútoromnak, belevágom őket az őzgerincbe husikának…