Külföldre költözik a család

windmill-485478_1280Tíz éves voltam, kamasz fiú, mikor a szüleim közölték velem, a tényt, hogy külföldre költözünk. Utáltam, még a gondolatát is! Emlékszem, még balhéztam is miatta, hogy menjenek, ha akarnak, én majd itthon maradok valakinél. Ki akarná tíz évesen a barátait itthon hagyni, és egy idegen országba költözni?

Nem volt más választásom

Apu kapott egy nagyon jó lehetőséget, amit nem utasíthatott vissza– próbált meggyőzni anyám. Nem tudott! Persze hiába is tiltakoztam, bele kellett törődnöm, a tényekbe, hogy menni kell.

Tavasz volt, és őszre kellett kiköltözni, így elkezdték szervezni a dolgokat!

Volt fél évem, hogy elköszönjek mindenkitől, aki fontos volt a számomra. Nem elég, hogy elköltözünk, még hetente egy alkalommal plusz nyelvórákat is kellett vennem, egy német tanártól, hogy jobban menjen majd a nyelv kint. Próbálta a fejemet megtömni rengeteg idegen szóval, de nem nagyon akart menni ez nekem. Emlékszem, volt hogy el akartam lógni az órát, kisebb nagyobb ürügyekkel, de valahogy mindig rájöttek hogy nem valósak az indokaim. Pedig voltam lázas, fájt a hasam is, de egyik sem jött be!

Gyorsan telt a nyár

Az iskola végét nagyon vártam, végre szabad voltam, nem kellett korán kelni, és azt csináltam, amit akartam. Oltári hisztit vágtam le, fiú létemre, mikor közölték, hogy a nyelvórákat ettől függetlenül folytatnom kell, és egy héten egyszer el kell, hogy menjek. Na, még ez is, gondoltam magamban.

Persze, a hetek gyorsan teltek, és lassan el kellett kezdeni dobozolni is. Nem akarunk mindent kivinni, bútorokat meg főleg ne, mivel, kapunk egy lakást is apám unkahelyétől, ami teljesen be van rendezve.

Augusztus 15.-én indultunk végül útnak. Autóval mentünk, és egy jó nagy utánfutóval, amit apám bérelt valahonnan, amit aztán majd nem kell visszahozni, hanem csak Bécsig kell elvinni, és ott tudjuk hagyni, mert az valami másik telepjük.

Én úgy éreztem, hogy a vesztembe megyek! haragudtam a szüleimre, és az egész világra, hogy miért kényszerítenek bele ilyen helyzetbe?!

A kinti élet

Először, egy étteremhez kellett mennünk, mert itt kaptuk meg a kulcsokat a házhoz. Hosszú volt az út, éhes voltam, és elegem is volt. Még jó, hogy egy étteremben voltunk, mert így legalább tudunk valamit enni is.

Egy két emeletes kertvárosi házakból álló utcában állt a ház, ahová költöztünk. Egész jó környéknek tartottam volna jó esetben, ha nem lettem volna egy olyan dologba belekényszerítve, amire nem vágytam. Emlékszem, 57 volt a házszámunk.

Nagy duzzogva szálltam ki a kocsiból, mikor megálltunk a felhajtón.

A ház belseje viszont csúcs szuper volt. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy az egész felső szint az enyém lesz! Nem volt nagy a ház, de fent volt egy szoba fürdővel, meg mellékhelyiséggel, és lent még egy konyhával, meg amivel kell, de ez engem nem is érdekelt annyira. nagy nehezen meggyőztem a szüleimet, hogy nekem nagyszerű helyem lesz fent, és nekem az pont megfelel. Még saját tévém is volt! Ez lett, az én külön szigetem, itt nem zavartak, csak ha nagyon muszáj volt.

A futót le kellett pakolni, ez még hátra volt, amire annyira nem vágytam. Pakolás közben, egyszer csak egy velem egykorú fiú jelent meg, és megkérdezte a szüleimtől, hogy segíthet-e pakolni, mindezt magyarul! Néztem is értetlenül, hogy ő most tud a mi nyelvünkön, vagy ő is magyar, és kint lakik? Kiderült, hogy ő a szomszédunk, és hogy körülbelül fél éve költöztek ide ők is. Végre valaki, aki tudja, hogy mit érzek, és megért majd engem is.

Röpke két óra alatt végeztünk, és egy hétig tartott, mire nagyjából minden doboz abba a helyiségbe került, ahol majd kibontásra kerül.

A szomszéd fiúval egész jó haverok lettünk, ugyanabba az iskolába írattak be, ezzel is megkönnyítve a helyzetemet.

 

Mire az iskola indult, apám már dolgozott. Anyám úgy gondolta, hogy az ausztriai állásajánlatok között, majd biztosan talál magának ő is egy megfelelőt.

Mára tudom, hogy hálás lehetek, a szüleimnek, hogy kiköltöztünk, hiszen rengeteg új dolgot tapasztalhatok meg, ennek az útnak a segítségével. Persze azt is tudom, hogy nem maradunk kint örökre, csak pár évig, és azért azt igazán ki lehet bírni.